1993
Petschnig Mária Zita
Először is Farkasházy Tivadar provokált, hogy engem szólított ki. Valószínű az az oka, hogy délelőtt egyetlen egy nő sem szólalt meg és most már egy kicsit helyre kellene hozni itt az egyensúlyt, különös tekintettel arra, hogy a televízióban megkérdezték ..., milyen szép lábú nők fognak itt kiszállni a különböző kocsiból, és egyetlen egyet nem tudott mondani. Most valamit kompenzáljon. Miről is kellene akkor szólnom? Provokálni kellene? A közönséget provokáljam, vagy az ex-miniszter urakat provokáljam? Én azt hiszem, hogy nagyon sok mindenben egyetértünk.Bizonyára egyetértünk például helyzetelemzésben, meg abban is, hogy a megoldásnak nem egyetlen kulcsa van és ezt az egyetlen egy kulcsot, ami nem egyetlen, azt nem egyetlen személy tartja a kezében és ez a kulcs jobbára nem is gazdasági kulcs, hanem elsősorban politikai kulcs. Délelőtt volt egy ilyen felszólítás is Tivadar részéről, hogy lehetőség szerint legyünk konstruktívak és mondjuk fessük a jövőt, tehát akkor itt ilyen rózsaszínű ecsetekre lenne szükségünk mindenekelőtt. A rózsaszínű ecset előtt azért arról kell szólni azt hiszem, hogy a helyzet - mert a helyzetből adódik a lehetőség, a cselekvésnek a lehetősége és akkor egy nagyon elcsépelt dolgot tudok csak összefoglalóan mondani a helyzetre, hogy a helyzet az rossz, de nem reménytelen. Na most hogy miért rossz a helyzet, az megítélésem szerint azért, mert 1990-ben egy olyan hajót örökölt az új kurzus, ami hát mondjuk a gazdasági oldalról nézve nem volt egy tökéletesen felszerelt és jól működő és akkor nagyon finoman fogalmaztam, és ezt a hajót azóta újabb homokzsákokkal terhelték. Ráadásul olyan homokzsákokkal, amelyeket nem lehet vagy nagyon nehéz kidobálni errol a hajóról, tehát egyszerűen azt tudom mondani, hogy az örökség az újabb négy év alatt újabb örökségekkel terhelődött. Ilyenekre gondolok zsákutcaként, mint például a kárpótlás és az abból adódó következmények, elsősorban a mezőgazdaságban előállt következmények. Gondolok arra, hogy az egyházi ingatlanok reprivatizációjából következően milyen nehézségek, problémák álltak elő elsősorban önkormányzati szinten, egészségügyi, kulturális, oktatási szférában.
Mert ugye hiába van az, hogy tíz éven belül kell visszaadni az egykori egyházi ingatlanokat, mindenki előbb szeretné és hiába van az, hogy igen, kompenzációt nyújtunk, de ennek a kompenzációnak mindössze 1,1 milliárd az összege, mert nem futja többre. Ugyanakkor az ellátási felelősség a területeken megmaradt, most hadd ne részletezzem, tehát ez is egy nagyon nehezen feldolgozható zsákutca, különös tekintettel arra, mert ugye az egyházakkal senki nem szeretne rossz viszonyba kerülni. Aztán megítélésem szerint zsákutcát jelentett a nagy privatizációs intézeteknek a felállítása, illetve újraszabályozása, az Állami Vagyonügynökség feljogosítása a tavaly meghozott törvénnyel, illetve az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságnak a felállítása, amely egy egyszemélyes, - most lemondott a Feleki úr - szuperholdingnak bizonyul és amely most bizonyította számomra legalábbis a pótköltségvetés kapcsán azt, hogy akár még egy pótköltségvetést is ki tud kényszeríteni mondván azzal, hogy ő a rámért 34 milliárdot nem tudja befizetni, csak annak töredékét. Tehát nem állam az államban, hanem szerintem még állam az állam fölött is. Ez is egy olyan nehézség, mint örökség, ami megmarad és aminek az átalakításán, és átalakíthatóságán egyáltalán nagyon nehéz lesz gondolkodni. És nem beszélve arról az örökségről, ami felhalmozódott a költségvetési hiányokból adódóan, az az úgynevezett belso államadósság, állami papírokban felhalmozódó államadósság, ami az elmúlt év végén 300 milliárdos nagyságrenddel zárt és erre az évre ehhez még kb. 500 milliárdot tehetünk hozzá különféle becslések szerint. Nem is ennek az államadósságnak önmagában a mennyiségi ténye a probléma, hanem az, hogy ez az államadósság a konvertibilis valutában felhalmozott adósság mellé kapcsolódik és ugyanúgy került felhasználásra, kihelyezésre, elhasználásra, mint ahogy azt a konvertibilis valutával tettük, tehát a konvertibilis valutában felvett hitelekkel. Tehát ahogy abból sem az adósság visszafizetésének alapjai termelődtek, ebből sem, tehát a magyar gazdaság belekerült egy belső eladósodási csapdába is, amiből rendkívül nehéz lesz kimászni. Én ezt tartom pénzügyi oldalról a legnagyobb nehézségének, az új kormány legnehezebb örökségének, mert megítélésem szerint azok az elgondolások, hogy majd itt a növekedés révén, a beinduló gazdasági növekedés révén termelődő jövedelem-többletekből lesz annyi bevétel, amely bevételből az állam finanszírozni tudja ugyanazt a korábban kialakult kiadási szerkezetet, ez megítélésem szerint illúzió.
Azért illúzió, mert külső források híján itt a magyar gazdaság arra az úgynevezett természetes növekedési pályára nagyon nehezen tud átállni, hisz itt nem egy átmeneti konjunkturális visszaesésről van szó, mint egy tőkés gazdaságban. Itt a gazdasági formáció-váltásnak a nagyon mély válságáról van szó. Nem egyszerű szerkezetváltásról van szó, hanem modernizációs űröknek a pótlásáról, modernizációs réseknek a zárásáról is egyidejűleg, amihez tőke kell és ha egy növekedés beindul, az a növekedés már egy teljesen más pályájú növekedés lesz, mint ami növekedési pályáról a magyar gazdaság lekerült. Másnak is kell lennie természetesen, de ez mivel más tulajdonviszonyok mentén fog lezajlani, azt is eredményezi, hogy nem lehetséges olyan jövedelemkoncentrációt sem megvalósítani, mint a korábbi rendszerben. Tehát nem lehet olyan elvonásokat eszközölni, következésképpen nem lehet ugyanazt az osztogatást sem ugyanabban a szerkezetben megvalósítani, vagyis azt akarom mondani, hogy a nagyon nehéz politikai döntések, mert ezek higgyék el nem gazdasági döntések, elsősorban politikai döntéseket igényelnek, azok, amiket úgy szoktak összefoglalni, hogy az állami feladatok újraelosztása, vagy államháztartás reformja, vagy ami a nagy elosztási rendszerek reformját illeti, ahhoz egy elég széles köru társadalmi kiegyezésre, vagy nagyon sok-sok kiegyezésre lenne szükség azt hiszem, és ezért mondom, hogy ez nem gazdasági, hanem politikai kérdés, tehát a gazdasági előrelépésnek elsősorban megítélésem szerint politikai feltétele van.
De hogy akkor konkrétan is provokáljam Kupa Mihály urat, hadd tegyem fel a kérdést, hogy ugye a róla elnevezett tervben ez az államháztartási reform 1991-es kezdettel szerepelt és a 94-ig tartó tervezetében folyamatos, de elsősorban 91-re, 92-re koncentráló lépéssorozatot jelentett volna. Nagyon örülnénk, hogyha mindannyiunknak elmondaná, hogy hogyan és miért nem sikerült ebbe előrelépni és miért vált végül is ez a kérdés a Valutaalappal folytatott tárgyalásoknak egyik sarokpontjává, miért vált azzá, hogy gyakorlatilag ugye ennek a kurzusnak két eredménye volt. Az egyik eredménye a külső fizetőképesség biztonsága, hogy ez is megingott, hisz az általa aláírt 3 éves hitelszerződésből mindössze egy évnyi hitelhez tudtunk hozzájutni, most már egyszer és mindenkorra felfüggesztette a Valutaalap az utolsó két év részleteinek a folyósítását és egy új készenléti hitelszerződésről folynak most a tárgyalások új feltételekkel. Szóval ha egy kicsit lehetne most már belülről is jobban látni, láttassa akkor velünk mindezeknek az okát. Elég provokatív voltam?
KUPA MIHÁLY
Tisztelt hölgyeim és uraim. A magyar gazdaságnak, amit elmondott a Petschnig Zita Mária kolléganő, négy baja van manapság, most a politikán túlmenően. A politikára majd visszatérek.Az egyik, dehát ez külön szekció, a mezőgazdaság, amelyik valószínűleg a legsúlyosabb baja és szakértők szerint 3-5 évre van szükség, ha abbahagyjuk az átalakulásnak ezt a fajtáját, vagy normalizáljuk, hogy helyrejöjjön. Ez azért alapvető, mert Magyarország GDP-jének, népességének és exportjának egy jelentős része összefügg a mezőgazdasággal. Ha az egész agrár-élelmiszeripart nézzük, akkor pláne és hát ezen a területen - nem azért, mert a kisgazdák ezt mondják - vannak a legjobb kitörési esélyek, például a keleti piacok felé. Nyugatra is, de ott sokkal kevésbé, mert hát beléptünk, illetve társult tagok vagyunk és ez egy csomó hátránnyal is jár, nemcsak előnnyel.
A másodikat említette, az a pénzintézetek és az egész privatizáció ügye. Ezek szorosan összefüggenek egymással, a magyar pénzintézetek, de majd elmondják itt a szakértők, kétségbeejtő helyzetben vannak. Ha nem venné fel a tévé, akkor mondanám is, hogy mennyire kétségbeejtőben, de körülbelül a nagyok közül legalább kettőnek nagyon ingatag a helyzete és vagy össze kéne vonni más bankokkal, mert Magyarországon kicsik a bankok kérem, a nagybankok is kicsik, nem nagyok, vagy valamilyen más megoldást kéne találni. A kidolgozott eljárások, amikről én tudok, azok szédítően rosszak. A helyzet azért függ össze a privatizációval, mert a privatizáció során a sebesség nem volt elégséges és a mélysége sem volt elég gyors, vagy elég széles a privatizációnak és a pénzintézetek ezért kerültek többek között eléggé rossz helyzetbe.
A harmadik az állam, államháztartás, illetve a lobbik újraéledése. Ma ugyanúgy áll, a leggyengébb az agrárlobbi, hiába nagy a hangja. Ugyanúgy állnak a régi ipari, energetikai és egyéb lobbik, mint ahogy álltak mondjuk a 80-as évek elején, és ezek a lobbik nem a struktúra-váltásban érdekeltek, hanem a struktúra megőrzésében. Elég itt, ha egy szakember ül itt biztos, a szénbányák és az erőművek összevonására gondolni, amivel sikerült mind a kettőt konzerválni és sikerült egy állandó rekonstrukciós igényt támasztani, amelyik háztartási villamosenergia áremelésben csúcsosodik ki állandóan. Hadd mondjam el, hogy nem véletlenül alkudtam meg egyébként nulla-kulcsban az Érdekegyeztető Tanáccsal, mert tudtam, hogy fel akarják emelni az árat és nem akartam, hogy az áfára fogják az egészet.
Végül az utolsó, ez is közhely, a keleti piacok helyzete, illetve állapota. Azt gondolom, hogy a külgazdasági stratégiánk nem foglalkozott, nem láttam két és félév alatt egyébként ilyet, de nem is nagyon vágytam rá, meg kell mondanom, mert az azt jelentette, hogy fizessünk az exportra többet, ez volt a külgazdasági stratégia lényege. Nem nagyon foglalkozott ezzel a kérdéssel és most hadd mondjam el, két hete voltam Alma-Atában, száz magyar vállalkozóval és az volt a benyomás - ők is ezt mondták, ők oroszul beszélnek, itt van a Horn Gyula, csak azért mondom - és az volt a benyomás, hogy elvesztettünk egy sor pozíciót, mert három évig nem voltunk jelen ezen a piacon, illetve nem tüsténkedtünk. Ma már ott vannak az amerikaiak, a törökök és így tovább, tehát most már csak ilyen uszályosok lehetünk a nagy hajók mellett, jóllehet lehetett volna esélyünk egy révkalauzi szerepre, fogalmazzunk így.
Hát sok egyéb baj van, munkanélküliség, szociálpolitika, de én most erre nem akarok kitérni. A politikáról, illetve a politikai struktúráról. A gazdaság ma eléggé átpolitizált, a politikai ideológia, amelyik általában nincs, mert azért nincs Magyarországon szociálpolitika, mert a pártok nem tudnak megállapodni abban, hogy mit tartanak fontosnak a szociálpolitikából, de az ideológia az, hogy egy erős állam felépítése következzék be akár az igazgatásról van szó, akár a honvédségről, akár a rendőrségről és az állam legyen nagyon erősen jelen a privatizációban, tartsa a kezében és az állami vagyon kezelésében. Következésképpen a mai döntési struktúra - és ez nagyon fontos dolog - úgy nézi ki, hogy a Pénzügyminisztérium mellett megjelent egy másodlagos tervhivatal, ez pedig az ÁVÜ és az ÁV Rt., akik - ahogy ezt a Petschnig Mária Zita mondta. Egyszerűen kivonják magukat a törvények alól. A pótköltségvetés vitája ezt kiválóan mutatja, de egyéb dolgok is. Ez magyarul azt jelenti, hogy a magyar költségvetés, az a parlament által ellenőrzött, az Állami Vagyonügynökség és az ÁV Rt., pénzei, amelyek egyébként az éves költségvetési hiánynak minimum a felét teszi ki, ha nem többet, mert nincs pontos adat róluk. Az pedig ellenőrizetlenül történik és olyan feladatokat lát el, amelyek egyébként a parlament ellenőrzése alá tartoznának bankalapítástól egészen a nagy beruházásokig. Tehát ilyen döntési mechanizmus mellett ez azt jelenti, hogy az egyik oldalon a költségvetés a hiányával a meglévő megtakarításokat és most már nemcsak a belföldieket fogja igénybe venni, felszívja a gazdaságból - hogy ez mit jelent a bankoknak, azt majd a bankok elmondják. A másik oldalon, ami szabad forrás lenne, a privatizációs bevétel, az egyrészt nem a belföldi államadósság csökkentésére fordítódik, másrészt szintén állami döntéseken alapuló műveleteket jelent, pénzügyeket jelent, gazdasági döntéseket, magyarul ez annyit jelent, hogy körülbelül 60-65 %-át a GDP-nek az állam, ezzel együtt 70-et egyébként közvetlenül centralizálja és elosztja és kb. 30 % marad a vállalkozóknak és a lakosságnak most nettó értelemben mondva, miközben megyünk egy piacgazdasági modell felé és a szabályaink, mindegyik a piaci késztetésre és ösztönzésre épülnek.
Az államháztartás reformjáról nagyon röviden. Az államháztartás reformjának az a része, amelyik a gazdasággal volt kapcsolatos, tehát a támogatások, elvonások körülbelül megvalósult. Néha túlzottan megvalósult, mert Magyarországon a gazdaság támogatása a költségvetésből lényegesen alacsonyabb, mint az Európai Közösség országaiban, most nemcsak a mezőgazdaságban, hanem egyéb területeken is. A strukturális reformok azok késtek, vagy teljesen elmaradtak pontosan azért, mert a filozófia az az állami szerepvállalás növelésére irányult és nem csökkentésére irányult és egyetlen fontos területen nem lehetett konszenzust elérni. Elég a közoktatásra utalni, elég a szakoktatásra, a felsőoktatásra anélkül, hogy nem lehet konszenzust elérni a parlamentben, igen nehéz lesz az államháztartási reformot megcsinálni. Őszintén meg kell mondanom, hogy a kollégáim sem rajongtak érte, mert nyilvánvalóan egy államháztartási reform, a pénzügyek, az állam-pénzügyek osztogató szerepét mérsékli, tehát hatalomcsökkentő tényező. Ez is a késedelemhez tartozik. Az erre kidolgozott 3 éves konszolidációs program, amelyik reformelemeket is tartalmazott, hiánycsökkentést is, ma félre van téve. Ez volt egyébként az alapja a Nemzetközi Valutaalap tárgyalásainak, amikor még a 3 éves szerződésekről volt szó, vagy szerződésről, de ezt az új pénzügyminiszter, illetve a kormány félretette és belement ebbe a készenléti ügybe. Úgyhogy ma az a helyzet, hogy az állam kiadásai a dominánsak és a kiadásokhoz igazítjuk a bevételeket vagy úgy, hogy adókat kíván növelni a kormány, vagy úgy, hogy például az önkormányzati pénzeknél az osztozkodást megváltoztatjuk a központ javára. Azt hiszem, hogy ezen a helyzeten elég nehéz lesz változtatni a következő választásokig és azt hiszem ugyanakkor, hogy egy elég jelentos feszültség fog kialakulni az állampolgárok és az állam között, tudniillik az állampolgárok nem ebbe az irányba óhajtanak fejlődni és haladni, amibe az éppen fennálló állam halad. Hát nagyon röviden az első provokációra ennyit. Köszönöm szépen.
MEDGYESSY PÉTER
Azzal kezdeném, amit Petschnig Mária Zita provokált az előbb és amiben sajnos már ott sem biztos, hogy igaz, amit kérdezett. Mert azt mondta, hogy hát az, hogy milyen a helyzet, azt tudjuk és aztán úgy engedett következtetni arra, hogy nagyon rossz a helyzet. Idáig tényleg mindenki tudja. Én azt hiszem, hogy ennél sokkal komplikáltabb a probléma, mert valójában a valóságos helyzetet a magyar gazdaságban nem tudjuk.Márpedig ha komoly, lelkiismeretes gazdaságpolitikát akar valaki folytatni, akkor bármennyire is unalmas, ott kell kezdeni, hogy értékelni kell tudni, hogy hol tartunk. A statisztikai rendszer teljesen összeomlott, áttekinthetetlen, a monetáris folyamatokról nincs áttekintés, nincs megfelelő ismeret, a költségvetési rendszerről az előbb a Mihály beszélt, esetleg az előjelet el tudjuk találni, ami az elemzéseket illeti, ott sem mindig biztos. Tehát az előjel sem biztos abban, ami elhangzik az értékelésekben. Csak a legprimitívebb példát mondjam, közismert az, hogy az elmúlt évek valamelyikében, ha jól emlékszem talán 91-ben az ipari termelés durván 16-18 %-kal csökkent, az energiatermelés csökkent olyan 6-7 %-kal. Nyilvánvaló, hogy a kettő nem hozható össze, itt valami teljes káosz van, teljes félreértés van.
Van egy úgynevezett paralel gazdaság, amely paralel gazdaságról mindenfajta becslések és elképzelések vannak, de valójában nem tudjuk azt, hogy ez mit jelent. A paralel gazdaság megléte egyrészt magyarázza azt, hogy a rossz statisztikák, tehát a kedvezőtlen gazdasági statisztikai mutatók ellenére a társadalmi feszültség kisebb annál, mint amit a statisztikai mutatók indokolnának. Ezt valamivel meg kell tudni magyarázni. Én nem tudok más magyarázatot, mint azt, hogy valójában a helyzet nem olyan, mint amilyet a statisztika kimutat. Másrészt természetesen magyarázza azt, hogy az állam bevételei meg sem közelítik azt, ami a teljesítmények alapján indokolható lenne. Harmadrészt pedig mutatja azt, hogy mindenfajta gazdasági döntés, ha egyáltalán van gazdaságpolitika és az kitapogatható, akkor mindenfajta gazdasági döntés vaktában történik, hiszen nincsenek meg azok az információk, amely információk alapján olyan lépéseket lehetne tenni, amely adekvát a helyzettel. Nem szeretnék ennek a részleteibe belemenni, csupán inkább illusztrálásképpen említettem, hogy én azt gondolom, hogy a helyzet még annál is rosszabb, mint amit itt a Zita mondott az előbb, mert azt hiszem, hogy igazán nem tudjuk a valóságos állapotát sem a gazdaságnak azon kívül, hogy tudjuk, hogy nagyon rossz. Tehát ez arra nem elegendő, hogy felelős emberek döntéseket hozzanak arról, hogy merre kell menni és mit kell csinálni. A második dolog, az szintén ebbe a gondolatkörbe illeszkedik, az a kérdéskör, hogy azt hiszem, miután felteszem, hogy a Farkasházy Tivadarnak a szándéka ezzel az egyébként nagyon kellemesen, jól sikerült beszélgetéssel, ami három nap alatt, vagy két és fél nap alatt lezajlik nyilvánvaló az volt, hogy valahol a merre menjünk gondolatkör is egy kicsit felvetődjön.
Nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb a politikai pártok meg fogják fogalmazni azt, hogy merre akarnak menni. Én azt hiszem, hogy ebben egy választóvíz lesz és ma már nem lehet mentség az, hogy váratlanul érte a következő politikai generációkat a hatalom, ez lehetett mentség még akkor is, hogyha gyenge mentség, de lehetett mentség a 90-es választások idején. Meg kell tudni fogalmazni azt, hogy mi a viszonya az államhoz a gazdaságnak. Ez az alapkérdés, enélkül nem lehet ugyanis sem megalapozott gazdaságpolitikát, sem megalapozott szociálpolitikát kialakítani. Én nem mondom meg azt, hogy mi kell legyen, mert nekem van egy véleményem, de nem ez a lényeges itt ebben, hanem az, hogy meg kell fogalmazni ezt a viszonyt, el kell vállalni azt, hogy ha valakinek van egy politikai nézete, akkor a politikai nézetek között a gazdaság kérdéseiben egy alapvető dolog azt megmondani hogy milyen a viszonya az államhoz.
Én azt hiszem, hogy a mai körülmények között - a szavak ellenére - túlzottan nagy az állam súlya és nem csökkent olyan mértékben az állam súlya, mint amilyen mértékben ez kívánatos lett volna. Miközben a tudatossága az állami politikának azokon a területeken, ahol egyáltalán jelen van és megmutatkozik, rendkívül alacsony fokú. Azt hiszem, hogy triviális az a kérdés, hogy mindannyian azt keressük, hogy hogy lehet a gazdasági növekedés mozgatórugóit megtalálni, hiszen nyilvánvaló az, hogy azok a problémák, amikről itt az előttem szólók is beszéltek, azok a problémák nem oldhatók meg azzal, hogy az állami költségvetés kiadásait megfaragjuk, meg a bevételeknél még keresünk 10 milliárd forint pótlólagos bevételt. Ezek nevetséges dolgok, ez a felszíni kezelés, ez nyilvánvaló, hogy miután strukturális problémái vannak az állami gazdálkodásnak, az állami költségvetésnek, az egész gazdaságnak strukturális problémái vannak, ha a strukturális problémákhoz nem nyúlunk hozzá, akkor ezek újratermelődnek ugyanezek a gondok. Ideig-óráig lehet könnyíteni a bajokon azzal, hogy valaki a kiadásokat csökkenti, vagy a bevételeket növeli. Ahhoz azonban, hogy a gazdasági növekedés, a gazdasági teljesítmény garantáljon egy kedvező feltételrendszert, ahhoz biztos, hogy nélkülözhetetlenek a megtakarítások. Nincs gazdasági növekedés megfelelő terjedelmű megtakarítás nélkül. Magyarországon pedig a megtakarítások körül teljes zűrzavar van ma. Tehát valószínuleg egy következő időszakban meg kell tudni határozni azt, hogy a megtakarításokban milyen politikát kíván az a kormány folytatni, amelyik majd hatalomra jut. Ezek között olyan gondok megoldását mindenféleképpen előtérbe kell helyezni, hogy egy olyan országban, ahol a banki tevékenység ... a betéti és a hitelkamatok közötti különbség 100 %-os, olyan ország nem lehet életképes, az nem működőképes.
Én ezzel nem minősítem a kamatszint magasságát, nem mondok semmit, csak azt mondom, hogy teljesen értelmetlenné válik a gazdasági tevékenység akkor, amikor a megtakarítási, illetve a hitelkamatok és a betéti kamatok között 100 %-os különbség van. Természetesen tudom azt, hogy mi ennek az oka, tehát nyilvánvaló, hogy a banki provízióképzés kényszere hozza ezt a helyzetet, meg nagyon sok egyéb más elem is. Nem mondom azt, hogy ez megmagyarázhatatlan, csak azt mondom, hogy ebből következően ennek a kérdésnek a megoldása az alapprobléma ahhoz, hogy egyáltalán szóba jöhessen a gazdasági növekedés. És végül egy dolgot szeretnék megerősíteni, amit valójában mind a ketten előttem mondtak, de nem hiszem, hogy lehet eleget hangsúlyozni. Láthatóan azok a változások, ami előtt a gazdaság áll, azoknak egy része vagy talán a többsége olyan, amelyik hallatlan politikai feszültségekkel jár. A gazdaság működőképességének a helyreállítása azt fogja igényelni, hogy a nagy elosztási rendszerekhez hozzá kell nyúlni, másik oldalról ha úgy tetszik tulajdonképpen nem fejeződött be a gazdaság monetizálása, mert ez a gazdaság monetizálásának egyfajta formája.
Ez a fajta monetizálás olyan differenciálódással és olyan társadalmi hatásokkal jár, ami mögé egy nagyon megalapozott társadalmi konszenzust kell teremteni, és tulajdonképpen ezen kellene vitatkozni, ezen kellene rágódni, hogy hogyan lehet ezt megteremteni és itt egy mondattal fejezem be. Nekem nagyon tetszett a Fodor Gábornak a délelőtti hozzászólása, egy gondolat kivételével, amit nem is igazán értettem, hogy hogy került oda. Azt mondta, az értelmiségnek az a szerepe, hogy vátesz szerepet játsszon, tehát ez az elmúlt időszakban jellemző volt, dehát most megváltozott. Ez valami abszolút félreértése az értelmiség szerepének. Az értelmiségnek azt hiszem mindig az a dolga, hogy elégedetlenkedjen, hőbörögjön, vitatkozzon, keresse az újabb és újabb megoldásokat, és semmit nem változott az értelmiség szerepe ebből a szempontból. Nem az a kérdés, hogy ki van a hatalomban. Az értelmiségnek ez kell legyen a természete és ez viszi előre a dolgokat. Köszönöm szépen.
BÉKESI LÁSZLÓ
A személyes megtámadtatás klasszikus esete forog fönn. Én tényleg arra gondoltam, hogy ha már egyszer eléggé el nem ítélhető módon a délutáni beszélgetés megkezdéséről lekéstünk és ezért elnézést kérek, délelőtt is elképesztően frusztrált állapotba kerültem, mert gazdaságpolitikai koncepció címén kellett egy vitában részt vennem, ahol nem sikerült igazán győzni. Rögtön utána beesvén az ajtón egy ilyen felszólításra kitenni magam egy másodszori vereségnek, az nem igazán lelkesítő ötlet. És hát ráadásul az a helyzet, hogy sem elődöm, sem utódom szövegét nem volt módom hallgatni, így tehát aztán a rögeszméimet mondhatom azt hiszem minden különösebb korlát nélkül. Valahol a géniusz Laci ugye azt mondatná velem, hogy egy igazán ideillő szép József Attila gondolattal kellene fölvezetni mindazt, aminek én szeretnék itt hallgató füleket találni, dehát bocsássátok meg nekem, sokkal inkább Ady jut az eszembe, nevezetesen az az összefüggés, hogy napjainkban és közelmúltunkban túlságosan sokan akarták és akarják ebben az országban a zászlót vinni. Márpedig ahol sötétség van, ott lámpásra és nem zászlóvivőkre van szükség. Valahogy úgy érzem ezt a gazdaságpolitikai problémák keresése és a gondok megoldása tekintetében is túl sok világmegváltó, csalhatatlan prognózis, program, egyedüli megoldási alternatíva villan föl különböző szakértők, álszakértők, politikusok részéről. Elbeszélünk, elbeszélnek egymás mellett, elég kevés esélyt, igyekezetet látok arra nézve, hogy valamiféle, a jó gondolatoknak valamiféle ötvözete, szintézise valósuljon meg.Az alapkérdésről: én arról vagyok meggyőződve többé-kevésbé, bár igyekeznek megingatni nagyon sokan ebbéli hitemben, hogy az elkövetkezendő években bárki kerüljön is kormányra, nagy valószínűséggel három feladatot együttesen kell megoldania. Bizony az elkövetkezendő években változatlanul válságot kell menedzselni, akarjuk, nem akarjuk, ilyenek a pozíciók és mentsetek fel attól, hogy most ennek a konkrét elemeit fölvázoljam. Minden bizonnyal a válságmenedzseléssel egyidejűleg kell végigvinni a már megkezdett és Isten tudja milyen fokon álló gazdasági átmenetnek, átalakulásnak a befejezését és hát amit mindenki annyira szeretne, ezzel egyidejűleg lenne szükséges megteremteni egy későbbi szerves és természetes gazdasági fellendülésnek az alapjait. Az ügy borzasztó nehéz. Azzal többé-kevésbé mindannyian tisztában vagyunk, akik gazdasággal foglalkozunk, bárhova vetett is a sors, hogy egy természetes gazdasági növekedés feltételei Magyarországon hiányosan állnak rendelkezésre. Többé-kevésbé talán - bár nem vagyok biztos, hogy János ezzel egyet fog érteni - többé-kevésbé talán abban is még teremthető konszenzus, hogy egy szerves gazdasági fejlődés bizony külgazdaság-vezérelt, tehát rajtunk kívülálló erőforrások bevonását egyfelől, másfelől piacok megszerzését teszi szükségessé. Nem akarom lebecsülni a belső piacot, de nem tartozom a belső piac egyedüli üdvözítő voltát hangsúlyozó közgazdászok közé és azt gondolom abban is többé-kevésbé a szakma kezd megállapodni, ellentétben a kormányzati frazeológiával, hogy egy ilyen szerves típusú gazdasági növekedésnek a feltételei ma még nincsenek meg, nem adottak.
Én úgy gondolom, hogy az elkövetkezendő periódus gazdaságpolitikájának ezt a hármas feladatot egy meglehetősen szűk mezsgyén egyensúlyozva lehet megközelítenie. Hiszek abban, hogy el is lehet érni. Abban nem, hogy ez egy nagyon egyszerű dolog lesz. A prognózisokat tekintve itt kitűnő szakértők vannak, akik minden bizonnyal mondták, vagy mondják a prognózisaikat, Petschnig Zitára nézek, Lengyel Lacira nézek, tehát ebben én nem tudok olyan jó lenni. Egyetértek az ő prognózisaikkal és szkepszisükkel e tekintetben. Én azt gondolom, hogy ezt a szűk mezsgyét nagyjából úgy lehet behatárolni, miután válságmenedzselésről, miután átmenet menedzselésről és miután a még hiányzó feltételek megteremtéséről van szó, hogy a gazdaságpolitika sarkkövei ilyenek lehetnek, hogy egyensúly, külső és belső egyensúly. Túlságosan sok romlást itt valószínűleg nem lehet megengedni. Annyi engedményt én ma már merek tenni elődeimmel szemben talán, - Péterre nézek -, hogy valószínűleg nem kell annyira rigorózusnak lennünk külső egyensúly ügyében, tehát el tudom képzelni, hogy valamivel a mozgástér nagyobb, különösen akkor, hogyha tudunk, vagy tudnak majd olyan feltételeket teremteni, amelyben mondjuk egy folyófizetési mérleghiánynak megfelelő mértékű tőkebevonást el lehet érni. Ebben az esetben, hogyha ez az egyensúly helyreáll, ebben az esetben nem kell a minden áron való folyófizetési mérleg egyensúlyra vagy többletre törekedni, attól függ, hogy az elkövetkezendő évek hogy alakulnak, ez talán évente adhat egy ilyen nettó 1,3-1,5 milliárd dollárnyi erőforrást. Ami arra mindenféleképpen elég, hogy az elmúlt időszakban bekövetkezett meredek romlás tovább ne folytatódjék. Ahhoz nem elég, hogy ebből egy egészséges átalakulással egybekötött növekedés következzék be.
A belső egyensúlyt tartom ma kritikusnak. Ez az a pont, ami a jövő mozgásterét minden bizonnyal a legkeményebben bekorlátozza. 2500-2600 milliárd forint fölötti belső államadósság-állomány, amely évente most már durván olyan 400 milliárd körülivel nő - a halmozott eredményeket mondom -, az államháztartás jelenlegi szerkezetében, összetételében és egyensúlyhiányával még abban az esetben is padlóra kényszeríti a gazdaságot és lehetetlen mozgásteret biztosít, hogyha egyébként sikerülne azokat az eszközöket megtalálni, amelyeket Péter itt teljes joggal kért. Ezért merem azt mondani, hogy azért az egyensúlyt azt nem lehet félredobni még akkor is, ha külsőben látok valamivel kedvezőbb pozíciókat, egy kicsit nagyobb mozgásteret.
A második dolog - véleményem szerint - nyilván a növekedés feltételeinek megteremtése, erre majd később még szeretnék kitérni, hogy hol érzem azokat az áttörési pontokat, ahol talán viszonylag rövid távon is lehetne elérni eredményeket. A harmadik elem az államháztartás átalakítása, ez egyben feltétel is, eszköz is és feltétel is, ami nélkül meggyőződésem szerint nincs egészséges gazdasági növekedés. A negyedik dolog a belső szociális feszültségek kezelése. Itt is szinkronban vagyok Medgyessy Péterrel. Az a meggyőződésem, hogy nem lehet olyan racionális gazdaságpolitikát csinálni, ami mögé nem sorakoztatható föl erőteljes kompromisszumok mellett egy társadalmi konszenzus. Itt rögtön tennék egy zárójeles megjegyzést: számomra az egyik igazán nagy kérdés és nem elsősorban gazdaságpolitikai, hanem sokkal inkább politikai kérdés, hogy ilyen peremfeltételek mellett, amelyekkel ez az ország és ez a gazdaság rendelkezik, lehet-e egy eredményes gazdasági átalakítást, az ahhoz szükséges nagyon kemény racionális lépéseket megteremteni olyan demokratikus érettség mellett, mint amilyennel ez az ország rendelkezik. A válaszom erre az, hogy nincs más alternatíva. Nem arra akarok válaszolni, hogy lehet-e vagy nem, hanem azt mondom, hogy kell. Én tudom, hogy vannak másfajta nézetek is, és ezt ezért hoztam szóba, nem tartom kizártnak, hogy egy mindenkori racionalitásra törekvő, de legalábbis a gazdasági racionalitásra törekvő kormányzat számára, a hatalom számára egy progresszív - ha ilyen létezik, idézőjelbe téve - diktatúra talán eredményesebb társadalmi közeget teremtene, mint egy ilyen fölöttébb nehézkes demokrácia. De nehogy véletlenül valaki is azt mondja, hogy én most itt diktatúráért kiáltok a gazdasági racionalitás jegyében. Nem, nem és harmadszor is nem, de azt mondom, hogy ennek a veszélye benne van ebben a szituációban, ez egy kőkemény probléma és ezzel mindenkinek, aki társadalommal, politikával, gazdasággal és uram bocsá esetleg egyszer majd kormányzattal foglalkozik, tetszik, nem tetszik, kőkeményen szembe kell néznie. Végül az ötödik ilyen dolog, én azt hiszem, hogy a sok-sok probléma közül minden bizonnyal kiemelkednek az átmenetben a foglalkoztatási problémák, amelyek messze-messze nem gazdasági és kizárólag gazdasági típusú feszültségeket és gondokat okoznak. Azon már túl vagyunk még akkor is, hogyha nyilvánvalóan a felszínen konkrétan megjelenő munkanélküliség és a háttérgazdaságban foglalkoztatási lehetőségekkel lefedett munkanélküliség között azért a különbség elég jelentős. Azt azért aligha lehet azt hiszem tagadni, hogy ennek a tendenciának egy ilyen gyorsütemű folytatódása előbb-utóbb kiélezi a társadalmi konfliktusokat. Nos, hogyha ezeket a cövekeket tekintem, akkor nagy valószínuséggel azt lehet mondani, hogy gazdaságpolitikát csinálni, gazdasági döntéseket hozni csak úgy lehet, hogy a gazdasági vonalvezetés e cövekek által kijelölt pályán maradjon. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezek átléphetők legyenek. Ebben benne van az egyensúly, benne van az antiinfláció, benne van a növekedés feltételeinek a megteremtése, benne van a jogi harmonizáció, benne van sok minden más.
Melyek az áttörési pontok, amelyek a még hiányzó növekedési feltételek tekintetében szerintem perdöntőek? Itt is öt pontot tudok fölsorolni. Nem fontossági sorrendet mondok. Államháztartás rendbetétele. Egy-két mondatot mondanék róla. Piacbővítés, ami külpiacok bővítését jelenti. Számomra itt rövid távon az egyedüli esély, bár tudom, hogy kollégáim ezt vitatják, mégis arról vagyok meggyőződve, a volt középkelet-európai piacok egy részének visszaszerzése akár ha úgy tetszik kőkorszaki módszerekkel is, termékcseréket beleértve, barterkereskedelmet beleértve, vagy ha sikerül és talán sikerül olyan nemzetközi fizetési konstrukciókat találni, esetleg intézményeket gründolni, amelyek ezeknek az egykori, egymással hallatlan szoros munkamegosztásban lévo országok kereskedelmét képesek átmenetileg finanszírozni. A harmadik dolog a mezőgazdaság talpra állítása, ahol minden bizonnyal, viszonylag rövid idő alatt, nem kis áldozatok árán, félretéve mindenfajta politikai maszlagot, lehet eredményeket elérni. Én arról vagyok meggyőződve, hogy igen. A negyedik dolog a bankrendszer rendbetétele, mindazokkal, amelyek feltehetően már elhangzottak, ezért hadd ne mondjak most erről különösebb dolgokat és hát az ötödik dolog ugye megteremteni a gazdaság és a társadalom közötti egyensúlyt. Ebben érdekképviseleteket bevonni, szakszervezeteket bevonni, civil szervezeteket bevonni, mindenki mást, hogy ennek a konszenzusnak meglegyen az alapja. Úgy látom, hogy ez az öt fő kérdés. Na most mi az, amit ebből meg lehet csinálni viszonylag rövidtávon.
Nyilván meg lehet csinálni viszonylag rövid távon a keleti piacokkal való szembenézést. Hogy ennek milyen eredményei lesznek, az kétséges lehet, hogyha a politika sandaságát félretesszük, hogyha megpróbál megfelelő erőt biztosítani állam és hatalom ahhoz, amit a magánszféra ma jól csinál és amiből örvendetes módon gyarapodik és gazdagodik, akkor ebből talán az ország számára is nyílhatnak előnyök. Minden bizonnyal egy racionális vonalvezetéssel, egy tisztességes hitelkonszolidációval, erőforrások bevonásával, a bankrendszer rendbetétele is olyan, amely ha nem is egy-két hónapos, de belátható időn belül végrehajtható ügy, hiszen ugye elindult egy folyamat, még ha nem is egészséges és nem jó, de a végrehajtása elkerülhetetlen, a portóliók megtisztítása, ezt követően egy tőkésítés és ezt összekötve a bankprivatizációval, ebben láthatok belátható idon belül elérhető eredményeket. Ilyen a mezőgazdaság, abban a pillanatban, ha le lehet állítani a tulajdonosi biztonságot veszélyeztető politikai lépéseket, hogyha a termelési integrációk egy részét helyre lehet állítani, ha a meglévő kapacitásokat ki lehet használni és ha sajnos ugye képesek vagyunk arra, hogy ezt a szétvert gazdaságot némi támogatással is segítsük talpra állítani. A támogatás alatt nemcsak direkt támogatásokat értek, tehát fájdalom költségvetési támogatásokat, adókedvezményeket, hanem persze belsőpiac-védelmet, bizonyos EG és GATT-konform megoldásokat. Ahol hosszú távúak az ügyek, az nyilvánvalóan az államháztartás és nyilvánvalóan a foglalkoztatáspolitika, hiszen ez már föltételez egy később meginduló, szerény mértékű gazdasági növekedést is. Az államháztartás ügyében én is azok közé tartozom, nem tudom, hogy Kupa most erről beszélt-e, én is azok közé tartozom egyébiránt, akik azt mondják, hogy mindenfajta ilyen kisebb korrekciónak, farigcsálásnak, kiigazításnak az ideje lejárt, egész egyszerűen nincs esély arra, hogy a rendszer egészének átrendezése és új alapokra helyezése nélkül itt eredményeket lehetne elérni.
Ez nyilvánvalóan érinti az államháztartás egészét, nemcsak a központi költségvetést, a nagyrendszereket. Azzal is feltehetően szembe kell nézni, hogy e nagyrendszerek működtetése, még racionális feladatmegosztása, pazarlás-csökkentése mellett sem lehetséges kizárólag folyó-jövedelmekből, hanem össze kell kötni a vagyonpolitikát, a privatizációt ezzel az üggyel és valahogy hozzá kell juttatni ugye a nagy önkormányzatokat, közalapítványokat is működő vagyonhoz ahhoz, hogy valamelyest a folyó költségvetést kímélni tudják. Nyilván nem lehet érintetlenül hagyni az adórendszert és én azt gondolom, hogy ugye az a frazeológia, amely azt mondja, hogy a végső fogyasztást és a vagyonosodást terhelő adók részarányának, volumenének növelésével lehetséges a jövedelem és a profitadókat kiváltani, az rendben van. Ha nem ezt csinálják, az egy öngyilkosság, lásd pillanatnyi lépések. Ez sem valószínű, hogy rövid távon drasztikus átrendezést hozhat létre. Egész egyszerűen a kényszerpályák miatt, de hát azt hiszem, hogy a lépéseket nem lehet elhalasztani. Én azon a véleményem vagyok, idekombinálva az összefüggések miatt, hogy nemcsak a megtakarításokat, hanem a konkrét beruházásokat is ösztönöznie kell a rendszernek. Én ma már sokkal inkább azon a véleményen vagyok, hogy azok az egyoldalú preferenciák, amelyek ma a rendszerbe beépültek, azok miközben a költségvetés számára felszívható jövedelmeket produkálnak más jövedelem-tulajdonosok megtakarításai révén, az egyik formában fékezik az erőforrásoknak a konkrét beruházásokra, gazdasági célokra történő felhasználását. Elképesztőnek tartom, hogy a rendszerben ugye párhuzamos gazdálkodási jogkörökkel és pénzekkel működő, elképesztő decentralizált pénz van, 29 darab van, az embernek az esze megáll. Ugye valamikor eltökéltük, hogy kőkeményen lefaragjuk ezeket, hát most sikerült aztán minden határon túl növelni. Akinek van valami fogalma arról, hogy az egyes alapok címén mi történik, azért az nagyjából azt is tudja, hogy ez nyilvánvalóan tarthatatlan. Nyilvánvalóan tarthatatlan az a viszony, ami ebben a pillanatban a most már ugye önállósodó, leváló társadalombiztosítás és a költségvetés között van, ami az önkormányzatok és a központi költségvetés között van. Tehát itt is vannak elemek, amelyeket változtatni kell. Ezek is nehezek.
Az igazi probléma azonban, amivel szembe kell néznie egy új kormánynak az az, hogy amit ugye évek óta mondunk, egyszer olyan bizonytalanul elkezdtünk, aztán hirtelen abbahagytunk, vagy abbahagytak, nevezetesen az állami kiadások, vagy az állami kötelezettségvállalás radikális felülvizsgálata ma már nem spórolható meg. És ez az, amitől aztán olyan feszültségek várhatók, aminek a kezelése másképp nem vezényelhető eredménnyel, csak akkor, ha van egy ilyen társadalmi konszenzus az ügy mögött, vagy ha van egy új társadalmi szerződés az ügy mögött. Azt kell mondanom nagy biztonsággal, hogy a jelenlegi kötelezettségvállalások minden bizonnyal három részre oszthatók. Lesznek olyanok, amelyeket a gazdasági konjunktúra eredményeitől függetlenül az államnak kell vállalnia tartósan alap és középfokon. Sok minden belefér ebbe. Lesznek olyanok, ahol az állam az ügy fontossága miatt beszáll és támogat, és sajnos lesznek olyanok, amelyeket át kell nyomni a piaci szférába és hogyha kereslet van, akkor működik, ha nincs, akkor nem. Minden bizonnyal ez lesz a legnehezebb, amit majd ebben az egész reformfolyamatban végig kell csinálni. Mit mondhatnék én ez ügyben összegezve? Én azon a véleményen vagyok, hogy itt gyors - hogy is mondjam csak - gazdasági kilábalást, látványos növekedést ígérni az politikai blöff. Aki ilyet mond, az egész egyszerűen nem tudja, hogy mi van ebben az országban. A másik végletet sem tudom honorálni, tehát azzal sem értek egyet, akik azt mondják, hogy nincs esély, tehát összeomlik, ha csak valami csoda nem történik, dehát miután csodák nincsenek, erre várni fölösleges. Azt mondom, hogy lehet következetes, tisztességes, átgondolt gazdaságpolitikát csinálni. Ehhez lehet adekvát eszközöket rendelni, ahhoz kellene valamiféle szellemi, politikai, - nem is tudom - társadalmi egyetértés, hogy ezek működni tudjanak. Ha ezek igen, akkor az évtized végéig tartó időben ugye ezt a visszaesést meg lehet állítani, valami szerény, lassú növekedést el lehet indítani és akkor a gyerekeinknek, meg az unokáinknak jobb lesz. Ha nem, hát akkor jön a Für Lajos-i mondás. Köszönöm a figyelmet.
2015
Idén először nem csak egyéni hozzászólások voltak, hanem négy panelbeszélgetést is tartottunk. Amelyek főként azt járták körbe, hogy milyen válaszokat lehet adni a társadalom egyre nagyobb részének irracionális várakozásaira, s hogyan kellene felvenni a kesztyűt az ezeket mind hatásosabban meglovagló politikai szélsőjobb(ikk)al szemben.A HOZZÁSZÓLÁSOK VIDEÓI (4 ÓRA) A TALÁLKOZÓ KÉPEI
2014
Tizenharmadszorra igyekeztük - focihasonlattal élve - a túlsó térfélen tartani a labdát. Az ellenzék helyzetét nem lehet néhány óra alatt megoldani, így eleve társadalomtudósokat, civileket és szakpolitkusokat kértünk fel hozzászólónak. Délután pedig közgazdászvitát tartottunk a faluházban.A HOZZÁSZÓLÁSOK VIDEÓI (5 ÉS FÉL ÓRA) A TALÁLKOZÓ KÉPEI
2013
Évtizedes szünet után éledt újjá a Szárszói Találkozók sora. Most első ízben nem csupán néhány hozzászólás leiratát tesszük közzé, hanem a három és fél órás tanácskozás teljes felvételét.A HOZZÁSZÓLÁSOK HANGFELVÉTELE A TALÁLKOZÓ VIDEÓI A TALÁLKOZÓ KÉPEI
2003
A Szárszói Találkozók csúcspontja kétségtelenül az a beszélgetés volt, amelyben hazánk három 80 és négy 90 év feletti nagyja beszélt arról, mit vár a jövőtől: Faludy György, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Habsburg Ottó, Jancsó Miklós, Kosáry Domokos és Méray Tibor.A HOZZÁSZÓLÁSOK LEIRATA A TALÁLKOZÓ KÉPEI
2002
Furmann Imre szellemi cölöpöket gyűjtött össze, Lengyel László pedig arra figyelmeztetett, hogy a négy év múlva következő választást nem a ciklus végén lehet elbukni, hanem az elején.A HOZZÁSZÓLÁSOK LEIRATA A TALÁLKOZÓ KÉPEI
2001
Medgyessy Péter és Kuncze Gábor kettőse bebizonyította, hogy két egyenes között pont az út a legrövidebb, TGM előrevetítette: "ha kormányra kerültök, lesz ám nemulass!", Lengyel László pedig Fortinbras királyságából merített.A HOZZÁSZÓLÁSOK LEIRATA A TALÁLKOZÓ KÉPEI
2000
Nyolcadszor Szabó Iván elmesélte nekünk mivel tölti napjait egy nyugdíjas olajszőkítő, mindezt állva tette, mert mint mondotta: "ülni még ülhetek". Farkasházy Tivadar pedig itt tette fel azóta elhíresült kérdését: Miért kommunistázol?A HOZZÁSZÓLÁSOK LEIRATA A TALÁLKOZÓ KÉPEI
1999
Farkasházy Tivadar beköszönt, Furmann Imre elmondta, hogy kerüljük el a csigákat, mert veszedelmes állatok, Demo és Krata (azaz Gerő András és Pető Iván) széthúzott, majd összefogott, Kéri László Stumpfot várta volna egy kettősre, Vitányi Iván pedig inkább maradt pesszimista.A HOZZÁSZÓLÁSOK LEIRATA A TALÁLKOZÓ KÉPEI
1998
Tamás Gáspár Miklós Fideszmagyarokrul szóló felszólalását olvasva az embernek az az érzése támad, hogy akár 15 évvel később is elmondhatta volna.A HOZZÁSZÓLÁSOK LEIRATA A TALÁLKOZÓ KÉPEI
1997
Heller Ágnes sok hasznos tapasztalatot osztott meg velünk, hogyan is vélekednek a világban arról, hogy milyen aránya legyen a jóléti államnak és a szabadpiaci társadalomnak. Szabó Iván a politika, ideológiamentesség és pragmatizmus témakörét boncolgatta.A HOZZÁSZÓLÁSOK LEIRATA
1996
Bródy András az elitek átrendeződéséről tartott felszólalása még ma sem vesztett aktualitásából, és évtizedes távolból talán még érdekesebb. Lengyel László az értelmiségi elit kételyeit foglalta össze röviden, de velősen.A HOZZÁSZÓLÁSOK LEIRATA
1995
A harmadik találkozón hangzott el először Gerő András és Pető Iván Demo és Krata kettőse. Utánuk pedig Vitányi Iván beszélt arról, hogy a belgák ideje lejárt, és ha felülről vezéreljük a dolgokat akkor "baszhatjuk az egészet".A HOZZÁSZÓLÁSOK LEIRATA
1994
Este, amikor az egész napos szemerkélés után, már alig maradt olyan vendég, aki ne didergett volna az átnedvesedett ruhájában, Faludy Gyurka egyszercsak kiült egy székre a diófa alá, és elkezdett mesélni...FALUDY "MESÉJÉNEK" LEIRATA A TALÁLKOZÓ KÉPEI
1993
Az első találkozón (amelyen vendégünk volt többek között Orbán Viktor is) még több szekcióban folyt a vita. Mi a gazdasági pódiumbeszélgetés egy részletét elevenítjük fel, amelyben Petschnig Mária Zita provokálására három korábbi-későbbi pénzügyminiszter válaszolt, sorrendben: Kupa Mihály, Medgyessy Péter és Békesi László.A HOZZÁSZÓLÁSOK LEIRATA A TALÁLKOZÓ KÉPEI